Mit szólt a család a győzelemhez?
Harkai Józsefné Judit: Gratuláltak és örültek neki nagyon. A családban egyébként nem idegen a járművezetés: a 70-es években voltam gyerek, édesapám akkor buszvezetőként dolgozott és megengedte, hogy néha én “vezessek”. A Volánnál akkor nem voltak női buszvezetők, emiatt kicsit elkeseredett voltam. Vidékről költöztem Budapest közelébe, a Borsod Volánnál dolgoztam előtte és 1996-ban volt bátorságom belevágni a fővárosi utasszállításba. Eleinte itt is buszvezető szerettem volna lenni, de trolis tanfolyam indult.
Garamszegi Gábor: Nagyon büszkék a helyezésre, de ünneplés nem volt. A beosztásomtól is függ, illetve kell pár nap szabadság, ha valóban bulizni szeretnék egy jót.
Gábor, Hodor magyar hangjaként nem rohamozzák meg az autogramkérők?
Gábor: Nem, ugyanis az én hangomat nem hallják a buszon, a BKK kollégái mondták fel a szöveget, azt játsszuk a buszon. A színjátszás nem töltötte ki az életem, ezért lettem buszvezető, de egy teljesen más szakma az övék, amit hírolvasói szinten űznek: engem maximum egy Boldog karácsony! üzenetnél lehetne használni.
Van klikkesedés vagy heccelődés például a villamosvezetők és a trolivezetők között?
Judit: Heccelődés igen. Mindig volt, van és lesz is, és ez addig nem is probléma, amíg ezt humorként kezelik. Nekem is írták már többen, hogy a trolit nem tudom eltéríteni, mert “ki van kötve”. Igaz, ez változott, amióta új típusú trolikat is használunk.
Gábor: Én nem vettem észre ilyesmit. Menet közben intünk is egymásnak: én mindenkinek szoktam, kivéve, amikor megállóban állunk, akkor minden figyelmem az utasaimé.
Mi a helyzet a negatív élményekkel, atrocitásokkal?
Judit: Szerencsére már nem dolgozom délután vagy este. Rossz dolgok akadnak, ha nem is történetesen velem, de a kollégákkal előfordulnak néha. Ezeket mindig átbeszéljük, tanulunk egymástól. Vannak helyzetek azonban, amiket a legnagyobb higgadtsággal sem tudunk kezelni: a valaki úgy száll fel, hogy leköpi a buszvezetőt, nem tudunk sok mindent tenni. Van egy vészgombunk, ha ezt megnyomjuk, a központ pedig rögtön megkérdezi, hogy mi a baj.
Gábor: Bár délután kettőtől éjfélig dolgozom, eddig többnyire jó tapasztalataim voltak. Akadt viszont olyan, hogy – ruházat vagy alkoholos befolyásoltság miatt – ki kellett szállnom és a kerítéshez kellett támasztanom egy illetőt. Szerencse, hogy a fedélzeti kamera mindent vesz, ilyenkor hangot és képet is rögzít. A másik jó dolog, hogy az emberek segítenek: az idősektől természetesen nem várható el, hogy mellém álljanak hasonló helyzetekben, de legutóbb egy fiatal srác megtette és együtt vittük le az említett személyt a járműről.
Melyik a kedvenc útvonala?
Judit: A sajátomon kívül nagyon tetszik még a 2-es villamosé a Duna-parton. A 77-es troliban azt szeretem, amikor az Egressy úton egyszer csak a kertvárosba érünk – az sokkal személyesebb.
Gábor: Hatalmas szerencsém van, mert nekem a kedvencem az, amin évek óta járok is: a 250-es.
Min változtatnának?
Judit: Kicsit lassítani kellene a tempón, szerintem ugyanis az emberek túl idegesek, feszültek és mindig rohannak valahova.
Apropó feszültség: az első ajtós felszállás nemcsak az utasokat, de a vezetőket is megosztja.
Judit: Az első ajtós rend plusz teher, fárasztó és a stressz is több miatta. Mivel számtalan igazolvány, bérlet, kártya létezik és ezek nagy részét apróbb betűvel írják, így szinte lehetetlen ellenőrizni az összes felszállóét.
Gábor: Ez így van, én sem szeretem, de meg kell csinálni, mert előírás. Saját tapasztalataim szerint az utasok 99 százaléka betartja a rendet, előfordulhat azonban olyan, hogy valaki csal. Előfordult már, hogy megnéztem egy bérletet, amit teljesen szabályosnak ítéltem meg, aztán jöttek az ellenőrök és kiderült, hogy hamis. Ilyen távolságból, ráadásul egy plexin keresztül azt nem lehet megállapítani.
