Horváth Győző a We Can’t Go Out projekt keretében 2014 januárja óta fotózza a hetedik kerületi Kisüzem mindennapjait, fekete-fehér akcióportréival a hely hangulatát próbálja megragadni.
Engem elsősorban közeg és a közösség érdekel: az ide járó és itt dolgozó emberek. Többségüket jól ismerem, így rajtuk keresztül tulajdonképpen a saját életemet is dokumentálom
– mondta a Budapest.24.hu-nak nyilatkozva.
Győző a Wesley János Főiskolán tanult, majd egy ideig szociális munkásként kábítószerfüggők rehabilitációjával foglalkozott. „Pár év után úgy éreztem, váltanom kell: akkor kezdtem el szórakozóhelyeken melózni” – magyarázta. Azóta is pultos, a Kisüzemben és a Mikszáth téri Lumenben dolgozik.
Autodidaktaként tanult meg fotózni. „Mindig is érdekelt a vizuális művészet. Gyerekkorom óta festegetek, nemrég egy kiállításom is nyílt a XI. kerületi Libellában. Az első fényképezőgépemet nyolc éve vettem, egy fotós ismerősőm tanított meg az alapokra” – mesélte.
Jó szemének köszönhetően rögtön munkát is kapott. „Másfél évig dolgoztam az egyetemistáknak szóló Moha magazin fotósaként és képszerkesztőjeként – mondta. – Emellett a Magyar Narancsban és a Népszabadságban is jelentek meg képeim; ahogy egyre magabiztosabbá váltam, egyre több munkát kaptam.”
Győző az elmúlt években a projektfotózás felé fordult. A Kanapé Projekt keretében például egy, a Dürer Kávéházban, az Eckermannban, a Sirályban és most a Kisüzemben is használt öreg kanapé „hétköznapjait” örökítette meg: pontosabban azokat az embereket, akik a kanapén ültek.
„Éveken keresztül ücsörögtünk benne, nem csoda, hogy a szívünkhöz nőtt ez a kiszolgált bútordarab. A barátaimmal úgy döntöttünk, hogy összeszedjük az összes olyan fellelhető fotót, amin szerepelt, és persze saját képeket is készítettünk. Igyekeztünk bemutatni minél többet azok közül az emberek közül, akik ezen a kanapén ültek. A képekből 2012-ben egy kiállítást is rendeztünk, ami először a Sirályban, majd miután azt bezárták, a Kisüzemben volt látható” – emlékezett vissza.
A We Can’t Go Outtal is egy hasonló, folyton változó, alapjaiban mégis változatlan valóságot szeretne megragadni.
Ez egy folyton bővülő sorozat. Amikor a Kisüzemben vagyok, mindig nálam van a fényképezőgép; egy este több tucat fotót is készítek. Ezekből válogatom ki a legjobbakat, amik aztán felkerülnek a Tumblr-re. Így folyton bővül, gazdagodik és változik az anyag; minden egyes kép hozzátesz valami újat: egy sztorit, egy hangulatot az egészhez.
A vendégek többségét egyáltalán nem zavarja, ha lefényképezi őket. „A törzsvendégek ismernek, tudják, hogy mindig nálam van a kamera. Úgy vannak vele, hogy ez is hozzátartozik a helyhez; sokan már észre sem veszik, ha kattintgatok” – mondta.
Persze, az is előfordult már, hogy vita kerekedett a fotózásból. „Volt egy kollégám, aki egy rosszabb pillanatában megfenyegetett, hogy vegyek le egy róla készült képet a Tumblr-ről. De ez volt az egyetlen komolyabb konfliktusom – mesélte. – Néha előfordul, hogy a turisták megkérdezik, hogy miért fotózom őket. Ilyenkor általában adok nekik egy képeslapot, amin rajta van az weboldalam címe és az elérhetőségeim, és megkérem őket, hogy jelezzék, tetszenek-e nekik a róluk készült fotók. Igyekszem megértetni velük, hogy egy fotóprojekten dolgozom – nem arról van szó, hogy csak úgy öncélúan »beletrollkodok« az életükbe.”
Győző további fotóit itt nézheted meg.
