Közélet

„Az volt a vágyam, hogy csavargó legyek”

Sándor a Móricz Zsigmond körtéren árulja a maga készítette állatfigurákat. Évtizedekig élt az utcán, de ez nem tartotta vissza attól, hogy gyerekkori álmát beteljesítve fél Európát bejárja.

Sándor egy barátjával évek óta árulja parafadugóból készített állatfiguráit a Móricz Zsigmond körtéren. A kedves, mosolygós, intelligens és feltűnően olvasott ötvenes férfinak mindenkihez van egy jó szava; a környéken lakók nagyon kedvelik, pedig egészen a legutóbbi időkig hajléktalanként, az utcán élt. Közben pedig beutazta fél Európát.

A szüleim nem akartak tovább vesződni velem, vittek is azonnal az intézetbe.

„Egy Békés megyei faluban születtem, Sarkadon. Jó tizenöt éves koromig ott laktam, aztán megszöktem otthonról. Nem jöttem ki jól a szüleimmel; ráadásul már kicsi gyerekkorom óta arról álmodoztam, hogy elmegyek világot látni – mesélte. – Hatéves korom óta olvasok, nagyon szeretem Jack London, Hemingway, Dékány András, Kerouac, Allen Ginsberg, Tor Heyerdahl, Rejtő Jenő könyveit. Ezek szinte kivétel nélkül mind csavargókról, matrózokról, vagányokról szólnak, olyan emberekről, akik folyton úton vannak. Végül én is felkerekedtem. Először csak a faluban lógtam, aztán egy ideig Békéscsabán, az unokanővéremnél húztam meg magam. Amikor már sejthető volt, hogy keresnek, bementem a gyulai GYIVI-be (Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet, a TEGYESZ elődje, a szerk.), és feladtam magam. A szüleim nem akartak tovább vesződni velem, vittek is azonnal az intézetbe.”

Fotó: 24.hu/Pál Anna Viktória
Fotó: 24.hu/Pál Anna Viktória

Sándornak a gyermekotthonban sem volt sokáig maradása. Többször megszökött, végül a zalaegerszegi javító-nevelő intézetben kötött ki. „Folyton elszökdöstem – magyarázta. – De hát mit vársz egy tizenöt éves fiútól? Csajozni akartam, diszkóba, moziba, koncertekre járni. Meg persze utazni: hatalmas szabadságvágy volt bennem, nem érdekelt más csak az országút.”

Tizennyolc éves koráig volt javítóintézetben, utoljára három nappal a szabadulása előtt lógott meg. „Elmentem Pusztavacsra, a Békefesztiválra. Hat éven keresztül minden évben rendeztek ott, az ország közepén egy hatalmas bulit, és én mind a haton ott voltam – emlékezett vissza. – Nagyon szeretem az embereket, ezeken a fesztiválokon pedig nagyon érdekes emberekkel lehetett találkozni. Mindig tudtam valami újat tanulni tőlük. Hát, hogy hagyhattam volna ki? Mondják, ott kezdődött a rendszerváltás is.”

Akkoriban még létezett a KMK, a »közveszélyes munkakerülés«. Bűncselekménynek számított, ha valaki nem dolgozik, és mivel nekem nem volt munkám, hamar lekapcsoltak.

Miután kiengedték, szinte azonnal az utcán találta magát. „A szüleimhez, rokonaimhoz nem mehettem, abból a háromszázhúsz forintból pedig, amit a GYIVI-től kaptam, nemigen lehetett volna szobát bérelni – magyarázta. – Úgyhogy a tizennyolc éves hülye fejemmel eldöntöttem, hogy alkoholista leszek. Addig nem is igen nyúltam a szeszhez, legfeljebb a bulikon ittam egy-egy sört. És azt is elhatároztam, hogy kipróbálom a börtönéletet.”

Fotó: 24.hu/Pál Anna Viktória
Fotó: 24.hu/Pál Anna Viktória

Sándor kimondottan békés természetű ember. Soha nem követett el komolyabb bűncselekményeket, a börtönre is csak azért volt kíváncsi, mert kedvenc regényhősei, Fülig Jimmy és Piszkos Fred is gyakori vendégek voltak a büntetés-végrehajtási intézetekben. Ennek ellenére hamar bevitték. „Akkoriban még létezett a KMK, a »közveszélyes munkakerülés« – mondta. – Bűncselekménynek számított, ha valaki nem dolgozik, és mivel nekem nem volt munkám, hamar lekapcsoltak. Ráadásul, mivel javítóintézetből szabadultam, rögtön rendőrségi felügyelet alá is kerültem. Este nyolc óra után nem mehettem az utcára, vagy olyan helyre, ahol alkoholt árultak: presszóba, kocsmába, diszkóba, állomásra, strandra, színházba, moziba. Márpedig én már akkor is az utcán éltem, és persze, tizennyolc éves fejjel fütyültem is ezekre a szabályokra. Amint először igazoltattak, rögtön meg is kaptam a magam harminc napos börtönbüntetését.”

Aztán jött nyolcvankilenc és vele a kék útlevelek. „Amint megtudtam, hogy ezentúl szabadon utazhatok külföldre, azonnal kikértem az útlevelet – mesélte. – Az első külföldi utamon Olaszországba mentem. Vettem egy kisdobozos májkrémet meg két zsemlét, és lestoppoltam Velencébe. Akkor még alig beszéltem olaszul, jószerével csak annyit tudtam, hogy »si«, »no«. Két hónapig voltam kint; találtam magyarokat, velük voltam egy darabig, aztán hazajöttem. Azóta többször is jártam Olaszországban: összevissza nyolc évet töltöttem ott, és minden szegletét bejártam Rómától Szicíliáig. Először csak tarháltam, később már vittem a gitáromat is. Volt egy kiskutyám is – szégyen, nem szégyen, de a keresményemnek legalább a felét ő termelte ki.”

Az első külföldi utamon Olaszországba mentem. Vettem egy kisdobozos májkrémet meg két zsemlét, és lestoppoltam Velencébe.

Sándor 1992-ig az utcán élt: akkor találkozott a feleségével. „Gyerekkori szerelem volt, rögtön összejöttünk – emlékezett. – Kilencvenháromban megszületett a kisfiam, kilencvennégyben pedig a kislányom is. El kellett tartanom őket, úgyhogy szereztem munkát, és kivettünk egy albérletet. Két műszakban dolgoztam, jószerével csak enni és aludni jártam haza. Hamar el is hagyott a feleségem, egyedül maradtam a két kicsivel. A fiam hatéves koráig neveltem őket, óvodába jártak, én dolgoztam. Sikerült is félretennem annyi pénzt, hogy vehessek egy olcsó kis lakást Sarkadon – olyan, volt, amilyen, de saját lakás volt. Aztán Szigetváron kaptam munkát. Ott dolgoztam egy fakitermelésen – csakhogy csúnyán átvert a tulaj, fél évig melóztam neki, de szinte semmit sem kerestem.”

Fotó: 24.hu/Pál Anna Viktória
Fotó: 24.hu/Pál Anna Viktória

Sokáig próbálkozott, de sehogy sem sikerült olyan munkát találnia, amiből el tudta volna tartani a gyerekeit. Hamarosan újra az utcára került, a kicsiket pedig a Bokréta alapítvány egyik lakásotthonában helyezték el. „Nagyon jó helyre kerültek. Egy holland család támogatta őket, a fél világot bejárták – mondta. – A lányom, Gabika még Alaszkába is eljutott, a fiam a Disneylandben is járt. A lányom a hetedik-nyolcadik osztályt már Hollandiában járta ki, aztán kint maradt, és összejött egy fiúval. Most is ott él, magyar cégvezetőknek, menedzsereknek tolmácsol. A fiam is boldogul. A baj csak az, hogy megszakadt közöttünk a kapcsolat. Jó volna újra látni őket.”

Két műszakban dolgoztam, jószerével csak enni és aludni jártam haza. Hamar el is hagyott a feleségem, egyedül maradtam a két kicsivel.

Sándor az elmúlt években fél Európát beutazta: járt Spanyolországban, Franciaországban, Görögországban, Németországban, Ausztriában, Hollandiában, Luxemburgban, Lichtensteinben, Monacóban, Lengyelországban, Csehországban és Szlovákiában is. „Még Marokkóba is eljutottam: na az egy igazi Rejtő-kaland volt – mesélte. – Pár haverom felnyomott egy római csempészraktárt: rengeteg cigarettát szereztek, amit egy arab vevőnek adtak el. Igen ám, csakhogy nem volt elég pénze, ezért aztán hasisban fizetett. Kaptak egy marokkói címet, oda kellett volna elmenniük az áruért. Mindig is el akartam jutni Afrikába, így aztán vállaltam, hogy majd elmegyek helyettük én. Tulajdonképpen önként jelentkeztem baleknak. Egy Rabat közelében lévő kisvárosban volt a találka, odamentem, átvettem a csomagot, aztán beültem egy helyi kiskocsmába, hogy igyak valamit. Még a sörömet sem kérhettem ki, azonnal lekapcsoltak a rendőrök.”

Fotó: 24.hu/Pál Anna Viktória
Fotó: 24.hu/Pál Anna Viktória

Fél évet töltött egy marokkói munkatárborban. „Azt mondták, vagy leülök tizenöt évet fegyházban, vagy másfél évig dolgozom valahol Mogrador környékén egy mocsárlecsapoláson – persze, hogy az utóbbit választottam. – Ezerhatszázan voltunk a táborban, abból tizennégyen-tizenöten fehérek. Százhatvan-százhetvenen laktunk egy barakkban, éjszakára az ágylábhoz bilincselték a lábunkat. Szerencsére csak három hónapig voltam ott, mert egy bogárcsípéstől a fél oldalamra lebénultam. Végül a római magyar konzulátus hozott ki. Pár hónapig lábadoztam egy börtönkórházban, aztán elengedtek.”

Sándor utoljára három éve volt külföldön. Franciaországból hozta haza egy barátja, miután felgyújtották egy parkban. „Toulouse-ban csöveztem éppen. Azóta sem derült ki, hogy ki volt a tettes: elég az hozzá, hogy valamivel lelocsoltak és felgyújtottak, miközben aludtam – mesélte. – Talán egy narkós volt, vagy valami tűzimádó piromán, nem tudom. Elég rendesen megégett a lábam; az egyik legjobb franciaországi klinikán kezeltek, de mára sem jöttek teljesen rendbe az idegek és az inak.”

Sok szeretetet kapunk az utcán.

Miután hazajött, hajléktalanszállókon lakott, aztán jött megint az utca. „Majdnem egy évet töltöttem szállón, először a Budafoki úton, a baptistáknál, aztán a Rimaszombatin, a máltaiaknál laktam – magyarázta. – Akkor kezdtük el gyártani a figurákat is Zoli barátommal. Ezzel eleget keresünk ahhoz, hogy megéljünk, nemrég még egy albérletet is ki tudtunk venni. Ráadásul az emberek is nagyon kedvesek hozzánk. Sok szeretetet kapunk az utcán.”

Fotó: 24.hu/Pál Anna Viktória
Fotó: 24.hu/Pál Anna Viktória

Sándor azt mondja, legszívesebben most is a világot járná. „Ha azt mondanád, gyere, indulunk Vietnamba, azonnal igent mondanék. A lakást sem magam miatt vettem ki, hanem a Zolika miatt: nagyon le van robbanva, pár hete jött ki a kórházból, ahol fél évig kezelték TBC-vel. Így most fűtött szobában alhat, meleg kaját ehet, tisztálkodhat. Engem ezek a dolgok nem érdekelnek, van jó meleg hálózsákom, bárhol elalszom. Ezt választottam. Ezt vállaltam. Ez akartam lenni. Mindig az volt a vágyam, hogy csavargó legyek, és bejárjam a világot.”

Ajánlott videó

Olvasói sztorik