Budapest

Hova tűntek a bárzongoristák?

A hetvenes-nyolcvanas években még szórakoztató zenészek muzsikáltak a pesti bárokban, de mára már mutatóba is alig maradt belőlük. Egy zenészdinasztia két tagjával, idősebb és ifjabb Gáspár Károllyal beszélgettünk.
Korábban a témában:

A budapesti éjszakának évtizedeken keresztül meghatározó figurái voltak a bárzenészek. A hetvenes-nyolcvanas években nem volt olyan magára valamit is adó dunaparti étterem, körúti szálloda vagy belvárosi bár, amiben ne játszott volna legalább egy zongorista; a zenészek mellett refrénénekesként olyan későbbi sztárok szerepeltek, mint Cserháti Zsuzsa, Máté Péter, Korda György vagy Zámbó Jimmy.

Fotó: Jordán Helén
Fotó: Jordán Helén

Idősebb Gáspár Károly 1967-ben kezdett főállásban zongorázni. Ma is aktív; az elmúlt évtizedekben szinte valamennyi jelentősebb budapesti szállodában – köztük a Royalban, a Béke szállóban, a Budapest körszállóban, az Astoriában és a Kempinskiben – dolgozott. Sokat járt külföldre is: megfordult többek között az Egyesült Államokban, Németországban, Ausztriában, Hollandiában, Finnországban és Japánban. A fia, ifjabb Gáspár Károly is zongorista lett: a hazai jazzélet egyik legeredetibb és legbátrabb fiatal tehetségeként szerzett hírnevet magának.

Budapest.24.hu: Ön volt az első zenész a családban?

id. Gáspár Károly: Dehogy. Igazi zenész dinasztiából származom. A családban szinte mindenki muzsikált, édesapám például jó nevű prímás volt. Én ötéves korom óta zongorázok. Először Szolnokon tanultam, aztán, miután felköltöztünk Törökszentmiklósról Pestre, a Szófia utcai zeneiskolában folytattam a tanulmányaimat.

Fotó: Jordán Helén
Fotó: Jordán Helén

BP.24.hu: Miért döntött úgy, hogy zenész lesz?

id. G.K.: Mindig is annak készültem. Ez nekem teljesen természetes volt, hiszen zenészcsaládban nőttem fel. Édesapám rendszeresen próbált a zenekarral: játszottak nyitányokat és operetteket is, hatalmas repertoárjuk volt. Apu imádta a hangszerét, mindig gyakorolt. Eleinte én is hegedülni tanultam, de aztán átnyergeltem a zongorára. Már gyerekkoromban nagyon közel állt hozzám ez a hangszer – ahogy a szalonzene és úgy általában a tánczenei műfaj is. Persze, vonzott a cigány- és a népzene is; miután elvégeztem az általános iskolát, fel is vettek a rajkó zenekarba. Már tizennégy-tizenöt évesen sokat jártam fellépni, mert magas voltam, így a nagyzenekarba is befértem. Az egyik első koncertemen a Hotel Ifjúságban léptünk fel: azt hiszem, akkor döntöttem el, hogy mégis inkább a tánczenét választom. Soha nem felejtem el, az egyik asztaltársaság, csupa vidéki főmérnök meg agronómus, felállította a prímást az asztal közepére, fogtak egy piros százast – az akkor nagy pénz volt –, megköpték és odaragasztották a homlokára. Nagyon megalázó helyzet volt, mondtam is apunak, hogy én inkább zongoráznék. Láttam, hogy a tánczene elegánsabb dolog: a tehetséges zongoristák éttermekben és bárokban dolgozhatnak, kísérettel, a színpadon. Jobban tetszett az a világ.

BP.24.hu: Soha nem gondolt arra, hogy másik pályát válasszon?

id. G.K.: Egyszer egy nyári szünetben elmentem eladónak az egyik körúti Röltexbe. A szőnyegosztályon dolgoztam, nagyon jól ment a munka. Olyannyira, hogy Sügli úr, a török üzletvezető meg is próbált rábeszélni, hogy képezzem át magam hivatásos eladónak. Behívott az irodájában, és azt mondta: „Kisfiam, téged az isten is erre teremtett, végezd el a tanfolyamot, és rögtön beállhatsz hozzánk dolgozni”. Megköszöntem a lehetőséget, mondtam, hogy majd meggondolom. Aztán kaptam egy táviratot az Országos Szórakoztatózenei Központ (OSZK) szórakoztató zenei csoportjának vezetőjétől, Czutor Béla bácsitól. Ő is munkát ajánlott: a gödöllői Pálma cukrászdában kellett beugranom egy híres jazz-zongorista, Csiba-Balogh Jenő helyére. Kimentem megnézni; a főpincérrel mindjárt összebarátkoztunk, mint kiderült, korábban apuval dolgozott együtt a Nemzeti szállóban. Másnap már mentem is játszani. Ez 1967-ben volt, egy évvel az első Táncfalfesztivál után. A zenészek ontották magukból a slágereket, mi pedig megnéztük őket a tévében, és másnap már játszottuk is a számaikat.

Fotó: Jordán Helén
Fotó: Jordán Helén

Közben persze folytattam az iskolát, mert ugye az volt a legfontosabb, hogy minél előbb megkapjam a diplomát. Akkoriban az OSZK különféle kategóriákba sorolta a zenészeket: a „C” és a „B” kategóriások nem dolgozhattak szállodákban, azokban csak a legmagasabb képesítést szerzett „A” kategóriás muzsikusok játszhattak. Azért pedig nagyon meg kellett szenvedni, én nyolc évig tanultam, mire megkaptam a legmagasabb minősítést. De megérte. Anyagilag is, hiszen egy „A” kategóriás zenész jóval többet keresett, mint a többiek – és erkölcsileg is. Ennek köszönhettem azt is, hogy az évek során szinte mindegyik patinásabb pesti hotelben dolgozhattam, köztük a Royalban, a Béke szállóban, a Budapest körszállóban és az Astoriában is. Később aztán az újonnan épült szállodákban is muzsikálhattam.

BP.24.hu.: Nyilván hatalmas repertoárt kellett fejben tartania.

id. G.K.: Igen, a mai napig is rengeteg szám van a fejemben. Persze, annak idején, amikor elkezdtem zenélni, még én is kitettem magam elé a kottát, de aztán fokozatosan elhagytam. Már évtizedek óta fejből játszom. Csodálkoznak is a kollégák meg a vendégek, mert a legtöbb zongorista egyfolytában a partitúrát bújja. Pedig fontos a szemkontaktus; hogy érezzék a vendégek, hogy nem magamnak vagy a tulajnak, hanem nekik muzsikálok.

Fotó: Jordán Helén
Fotó: Jordán Helén

BP.24.hu.: Milyen volt az éjszakai élet a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években Budapesten?

id. G.K.: Akkoriban még nagyon sok bár volt: ott volt a Tavasz bár, a Berlin bár, a Krisztina bár, csak hogy néhányat említsek. Mindegyikben volt élőzene; a legtöbb helyen egy duó vagy trió játszott egy-két refrénénekessel. Voltak köztük igazi tehetségek is: olyanok, akikből később ünnepelt sztárok lettek, mint Cserháti Zsuzsa, Máté Péter, Korda György vagy Zámbó Jimmy. A bárokban a csepeli segédmunkástól a bankigazgatóig mindenféle ember megfordult. Persze, az exkluzív helyekre inkább a tehetősebbek jártak, de még a legcsóróbbak is megengedhették maguknak, hogy szombat esténként elvigyék a feleségüket szórakozni. A község nagyon igényes volt, Horvát Jenő és Seres Rezső szerzeményeit szerették.

Ráadásul nem csak a bárokban, hanem az éttermekben és a presszókban is voltak zenészek, csupa képzett, hivatásos előadóművész, akiket az OSZK közvetített ki a vendéglátóhelyekre. Nem is szeretem, ha bárzenésznek titulálnak: hivatalosan „entertainereknek”, szórakoztató zenészeknek hívnak minket.

Fotó: Jordán Helén
Fotó: Jordán Helén

BP.24.hu: Milyen volt az éjszakában játszani?

id. G.K.: Fárasztó. Nem is nagyon játszottam olyan helyeken, ahol hajnalig tartott a dínomdánom. Általában éjfél körül végeztem a munkával, aztán mentem is haza a családomhoz. Persze fiatalkoromban azért egyszer-kétszer az is előfordult, hogy munka után összejöttünk a kollégákkal. Akkoriban a Blahánál, a Nemzeti szállónál volt a találkozóhely, ott beszéltük meg, hogy hova üljünk be beszélgetni, iszogatni. Szerettek minket Pesten. Mivel sokat jártunk külföldre, mindig a legutolsó divat szerint öltözködtünk – úgy is emlegettek minket, mint „Magyarország legelegánsabb embereit”.

BP.24.hu: Mikor kezdett eltűnni az élőzene a vendéglátóhelyekről?

id. G.K.: A rendszerváltás környékén már érezni lehetett, hogy baj van. Egyre kevesebb lett a vendég, a borravaló, sorban zárták be a régi, nagynevű helyeket. Először a dobosokat és a bőgősőket küldték el, aztán a zongoristáknak is útilaput kötöttek a talpára. A kilencvenes évek elejére szinte már nem is maradt élőzenés hely a városban. A szállodákat privatizálták; nekem is szóltak, hogy kénytelenek eladni a hotelt, ahol akkoriban dolgoztam, az új tulajdonosok pedig nem akarnak a zenészekre költeni. Nem véletlen, hogy ma már nagy szó, ha valamelyik elegáns szálloda bárjában játszik valaki.

Fotó: Jordán Helén
Fotó: Jordán Helén

BP.24.hu: Itthon úgy ismerik, mint a „világjáró zongoristát”. Magyarországon kívül hol játszott még?

id. G.K.: Sok helyen. Dolgoztam többek között az Egyesült Államokban, Ausztriában, Németországban, Hollandiában, Japánban és Finnországban is. A rendszerváltás után főleg hajókon játszottam: luxus-óceánjárókon, komphajókon; a fél világot bejártuk. Hiányzik is az utazás, Vancouver környéke és a Hawaii-szigetek például nagyon tetszettek. Meg persze Japán, Tokióban és Akitában is sokat vendégeskedtem. Arrafelé nagyon tisztelik a zenészeket – különösen a magyarokat, mert Kodálynak nagy kultusza van náluk.

BP.24.hu: A jazz sosem vonzotta?

id. G.K.: De igen. Szerettem is, hajlottam is rá, csak hát láttam, milyen nehezen élnek a jazz-zenészek. Sokuk jó ismerősöm; zseniális zenészek, sokáig mégsem kaptak igazán jó lehetőségeket. Szerencsére, ez mára megváltozott – de akkor, amikor én kezdtem dolgozni, a vendéglátózás még sokkal jobb megélhetést jelentett. Biztos pénz volt.

Fotó: Jordán Helén
Fotó: Jordán Helén

ifj. Gáspár Károly: Apu tényleg mindig szerette és értette a jazzt. Részben én is azért választottam ezt a műfajt, mert gyerekfejjel sokat hallgattam, ahogy otthon gyakorolt. Meg persze azt is, amikor a maga örömére zenélt – egészen briliánsan játszik például Erroll Garner stílusában. Tőle kaptam az első jazz-CD-met is, egy Oscar Peterson albumot, amit a japán turnéjárol hozott nekem. A mai napig ez az egyik kedvenc lemezem.

BP.24.hu: Neked is természetes volt, hogy zongorista leszel?

ifj. G.K.: Igen. Egyrészt mindig is nagyon szerettem ezt a hangszert – másrészt apu és a nagyapám is azt javasolták, hogy zongorán tanuljak. Már csak azért is, mert bőgős meg dobos nélkül még csak-csak lehet élőzenét csinálni, de zongorista nélkül már nem. Abban bíztak, hogy így jobban el tudok majd helyezkedni, mintha más hangszeren játszanék. Ez is benne volt. De soha, egy pillanatig nem presszionáltak, hogy zenész legyek, pláne zongorista. Ez nekem ugyanolyan természetes volt, mint apunak. Ha abban nősz fel, hogy körülötted mindenki muzsikál, magától értetődő, hogy te is leülsz a hangszerhez, hiszen zenélni nagyon jó dolog.

Fotó: Jordán Helén
Fotó: Jordán Helén

BP.24.hu: Az utóbbi időben mintha felpezsdült volna a jazzszcéna Budapesten. Több olyan hely is nyílt, ahol jó zenét hallgathat az ember, és a fiatalabb nemzedék is lehetőséget kap rá, hogy bizonyíthasson.

ifj. G.K.: Igen, ez kétségkívül így van. De sajnos még mindig kevés a jazzklub, tulajdonképpen egy kezemen meg tudom számolni a helyeket, ahol játszani lehet. Ott van a Jedermann, a Budapest Jazzklub, az Opus Jazz Club, a Ráday utcai IF Cafe és nagyjából ennyi. Jó zenészből viszont nagyon sok van, és mindegyikük Budapesten akar szerencsét próbálni. Persze, megértem őket. Mi mást csinálhatnának? Mihez kezdhetnének egy kulturális szempontból kevésbé kecsegtető vidéki városban?

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.